|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 9 találat | lapozás: 1-9 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kolozsvári Papp László 1996. március folyamánKolozsvári Papp László emlékeztetett arra, amit a kolozsvári Szabadság 1995. nov. 22-i száma is megírt: a román parlamentben ingyen osztogatták azt a lapot, amely azt hirdeti, hogy a magyar kisebbséggel szemben a Ciklon-B gázt kell alkalmazni, a cikkíró hozzátette: "e mérges gázzal gyilkolták le a zsidókat a náci koncentrációs táborokban". Ehhez hozzáfűzte Kolozsvári Papp László: "Nosza chartás fiaim, most énekeljetek! Esterházy úr, Korunk-háziszerző, semmi, semmi...? Pedig látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél! Fordul, mint köztudomású!" /Kolozsvári Papp László: Balzaci kor. = Kortárs, márc./1998. január 13.Az 1967 óta Budapesten élő Kolozsvári Papp László sohasem tudott igazán elszakadni szülővárosától, a kincses várostól. Ezt bizonyítja az újjáalakult Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában most megjelent kötete is, a Holló úr /Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1997/. Az 1988-ban kiadott Malom-árok című regénye után most újra Kolozsvárra kalauzol vissza, a néhány évtizeddel ezelőtti városba. A novellák bármely erdélyi városban játszódhattak volna. A könyv tartalmazza az újjáalakult Erdélyi Szépmíves Céh tagjainak névsorát is. /Pásztai András: Hangulatképek az egykori Kolozsvárról. = Bihari Napló (Nagyvárad), jan. 13./2002. október 17.Szőcs Géza javasolta, hogy Budapesten állítsák fel az 1956-os forrdalaom reprezentatív emlékművét. Ez az emlékmű Magyarország egyik új szimbóluma lehetne. "Ennek az alkotásnak a főváros egyik legjobban látható pontján kellene hirdetnie minden itt élő és minden errejáró számára, hogy kis népek is képesek nagy tettekre. Ez a világraszóló, XXI. századi új Szabadság-szobor, mint látomás, kihívás és feladat, talán képes lesz egyesíteni a nemzetet..." "Első körben azokat szeretném megszólítani, akiknek élete, személye, sorsa, életműve szorosan kötődik 1956-hoz, 1956 előkészítéséhez és emlékének ébrentartásához - s ha javaslatom ezek egyetértésével találkozik, meglesz annak az esélye, hogy átfogó társadalmi, politikai és kulturális konszenzus teremtse meg azokat az alapokat, amelyeken felépülhet az emlékmű...". A felhívás aláírói: Faludy György; Halda Aliz - a Nagy Imrével együtt kivégzett Gimes Miklós menyasszonya; Gyenes Judith - Maléter Pál özvegye; Király Béla - az 1956-os Nemzetőrség főparancsnoka; Jánosi Katalin - Nagy Imre unokája; ifj. Bibó István - Bibó Istvánnak, a Nagy Imre-kormány miniszterének fia; Pongrátz Gergely - a Corvin-köz parancsnoka; Szilágyi Júlia - Szilágyi Józsefnek, Nagy Imre mártír munkatársának lánya Az 1956-os emlékművel kapcsolatos felhíváshoz eddig csatlakoztak: Barta Tibor agysebész; Benyhe István tanár-közgazdász; Bodor Ádám író; Bollobás Enikő egyetemi tanár; Csicsery-Rónay István író; Csoóri Sándor költő; Entz Géza művészettörténész; Eörsi István költő; ifj. Feszt László képzőművész; Amedeo Di Francesco egyetemi tanár (Nápoly); Félicie M. de Gérando-Teleki műfordító; Herner János irodalomtörténész; Illyés Mária művészettörténész; Kalapáti Ferenc költő; Kemény Katalin író; Kertész Imre író; Kodolányi Gyula költő; Kolozsvári Papp László író; Lászlóffy Aladár költő; Orbán György zeneszerző; Thomas Ország-Land újságíró; Hans Henning Paetzke műfordító; Pekár István, a Duna Televízió elnöke; Rajk László műépítész; Selmeczi György zeneszerző; Szakály Sándor történész; Szepes Erika esztéta; Szerdahelyi István esztéta; Szeremley Huba vállalkozó; Szilágyi Sándor szerkesztő; Szörényi László irodalomtörténész; Takács Jenő zeneszerző; Tempfli József püspök; Tőkés László püspök. Aláírom, ha ez az emlékmű nem a kommunizmus megreformálásának, hanem legyőzésének szimbóluma akar lenni - mondta Pongrátz Gergely. Ám a helyszín inkább a Városligetnél, a Sztálin-szobor helyén lenne megfelelőbb - vélekedett a Corvin-köz parancsnoka. Végül megegyeztek abban, hogy ez utóbbi inkább egy 56-os emléktemplomnak lesz méltó helyszíne - olyannak, csak nagyobbnak, amilyent Kiskunmajsára tervezett Csete György. Egyébként Kiskunmajsán van az ország egyetlen 1956-os múzeuma, melyet Pongrátz Gergely maga hozott létre. /Felhívás az 1956-os emlékmű létrehozására. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./2002. december 7.Két antológia is megjelent az elmúlt hetekben. Az egyik, Az álmok szállodája az erdélyi magyar költészetet, a másik, a Lassított lónézés az erdélyi magyar elbeszélőket mutatja be. Mindkét kötet 1918-2000 közötti időszakot öleli fel, a Kalota Könyvkiadó /Kolozsvár/ gondozásában. A verses antológiát Balázs Imre József, a prózát Demény Péter állította össze. A két fiatal költő új szempontok szerint próbálta átrendezni az erdélyi magyar irodalmat. A kanonizálás első lépcsője mindig az antológia. Balázs Imre József válogatásába felvett néhány bánsági avantgardistát, emellett sok igazolatlanul hiányzó van a /Tompa László, Gellért Sándor, Páll Lajos, Magyari Lajos/. Demény Péter prózaantológiájában már a nagy nevek is hiányoznak, így Nyírő József, Kolozsvári Papp László, Berde Mária, Kocsis István vagy Wass Albert (!). /Bogdán László: Lassított lónézés az álmok szállodájában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 7.) Balázs Imre József antológiát állított össze Álmok szállodája címen, Németh Júlia úgy értékelte: "nyugodtan rábízhatjuk magunkat." A kötet bevezető tanulmánya a részleges átértékelés szempontjait is felveti, s ebben a vonatkozásában annak az avantgárd vonulatnak néhány költőjét is felvonultatja. /Németh Júlia: Álmok szállodája. Válogatás 82 év költői terméséből. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 14./ Úgy látszik, átveszik a magyarországi liberális irodalmi "kanonizálást": értékes magyar alkotók kihagyása és avantgárd írók felnagyítása.2005. március 10.Kolozsvár huszadik századi arcát mutatta be Kántor Lajos Fellegek a város felett /Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004/ című könyve. A könyvforgalmazás mai helyzetében valószínűtlen, hogy eljut az erdélyi olvasókhoz. Kántor Lajos végigpásztázza a huszadik századi magyar prózát, s kiemeli azon szerzőket, akiket Kolozsvárhoz a születés, a neveltetés, vagy későbbi találkozás folytán maradandó emlékek fűznek, segítségükkel elmondható, mi is történt ezzel a várossal az elmúlt században. A könyvben Bánffy Miklós, Szabó Dezső, Kuncz Aladár, Tamási Áron, Laczkó Géza, Kolozsvári Grandpierre Emil, Passuth László, Ligeti Ernő, Kacsó Sándor, Ignácz Rózsa, Cs. Szabó László, Hunyadi Sándor, Nagy István, Bálint Tibor, Mester Zsolt, Tóth Imre, Lászlóffy Aladár, Köntös Szabó Zoltán, Kolozsvári Papp László, Csiki László, Kiss János, Orbán János Dénes, Balázs Imre József és Vida Gábor vall a városról. Egy elképzelt Kolozsvár-antológiába nyilván Kántor Lajos is több nevet tudna még bevenni. A könyv végén „hiányjegyzékben” ő maga említ még 21 írót /Nyírő Józseftől Visky Andrásig/. A Kántor könyvét méltató Dávid Gyula hozzátette, a tavaly megjelent, Sass Péter szerkesztette rokon-témájú antológiából /Város a Szamosnál, Noran Kiadó, Budapest/ még 17 írót hozzáírhatnánk. De Kántor könyve nem lexikális teljességre törő antológia. /Dávid Gyula: Fellegek a város felett – Kántor Lajos új könyve. = Helikon (Kolozsvár), márc. 10./2005. április 11.Elhunyt Kolozsvári Papp László /Kolozsvár, 1940. márc. 18. – Budapest, 2005. ápr. 8./ kétszeres József Attila-díjas író, műfordító. A temesvári Állami Magyar Színház dramaturgjaként, majd színészeként dolgozott 1962 és 1967 között, ez utóbbi évben Magyarországra, Budapestre települt. Az írót hosszan tartó, súlyos betegség után, 65 éves korában érte a halál. Kolozsvári Papp László a magyar tv2 művészeti igazgatójaként működött 1992–1993-ban, az MTV körzeti és kisebbségi műsorigazgatóságának igazgatóhelyettese volt 1993-tól 1994-ig, 1994 után a regionális műsorok főszerkesztőségének helyettes vezetőjeként dolgozott. A Magyar Írószövetségben 2001-ben az elnökségbe választották. /Elhunyt Kolozsvári Papp László. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 11./2005. május 18.65 éves korában elhunyt Papp László, írói nevén Kolozsvári Papp László /sz. Kolozsvár, 1940. márc. 18./. 1962-ben szerzett diplomát a marosvásárhelyi színművészeti főiskolán, 1967-ig játszott is színpadon, a temesvári társulat titkára, majd dramaturgja lett. Áttelepült Budapestre. Előbb románból, majd franciából, angolból kezdett fordítani műveket az Európa Könyvkiadó számára, majd megjelentek saját írásai. Az 1988-ban megjelent Malomárok című regényében Kolozsvár ismert alakjai tűntek fel. Kolozsvári Papp László Holló úr /Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 1997/ című könyvének alcíme: Tizenkét kolozsvári történet. /Szathmáry János, Gyergyószentmiklós: Elment a mi Papp Lacink is. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 18./2005. június 23.Kolozsvári Papp László /Kolozsvár, 1940. – Budapest, 2005./ színész lett Temesváron, majd Pestre távozva író. Írt és fordított egész életében, fáradhatatlanul. Regényei között remekművek is akadnak, mint a kolozsvári gyermekkorát idéző Malomárok vagy a kilencvenes évek közepén megjelenő Bűvös vadásza. Fő műve a Holló úr címmel megjelenő és a Kleotéra történetével folytatódó kolozsvári ezeregyéjszakája. Hősei egy kolozsvári asztaltársaság tagjai, ülnek és mesélnek. Kolozsvári Papp Lászlót szülőföldjén még ma sem ismerik eléggé, noha Holló úr című könyvét idehaza jelentette meg. /Bogdán László: Madarak voltunk. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 23./2013. november 28.Kötelékek – kézfogásokTörténetek, történelem Vitatkozhatunk róla, vajon mai életünket, világunkat a tárgyiasság, a tények megismerésének vágya, tisztelete határozza-e meg, vagy a „történetmondás”, az ilyen vagy olyan történelmi emlékezés, nosztalgia, a nagy mese jellemzi inkább. A pénz mindenekelőtt, ezt ugye megéljük napról napra, ugyanakkor a blogok, a Facebook mást (is) mutatnak. 2013 novemberében, közeledve az évnek (és ennek az ilyen-olyan sorozatnak) a végéhez, konferenciák, találkozások, olvasmányok gondolkodtatnak el a válaszon, újkori történelmünk alakulásán. Lehetőség szerint (ami sajnos nemigen adatik meg) távolodva a média, a televíziós-rádiós híradók, kerekasztalok, a napi politika világától. Hazám-díjak, szép sorozatban Évente hét díjat oszt ki egy tekintélyes kuratórium Budapesten. A hetes szám József Attilára vezethető vissza („a hetedik te magad légy!”), mint ahogy a díj elnevezése is, mindehhez pedig Varga Imre gyönyörűséges kisszobra társul, alighanem a díjat igazoló tárgyak legszebbike. Az, hogy civil-díj, azaz nem politikai szempontú, minden ünnepi alkalommal elhangzik, és ezt a kitüntetett írók, művészek, tudósok névsora bizonyítja is. (A régebbiek listájából szemelgetve: Bacsó Péter, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Czeizel Endre, Domokos Géza, Jancsó Miklós, Juhász Ferenc, Kallós Zoltán, Kányádi Sándor, Kosáry Domokos, Kurtág György, Rubik Ernő, Sütő András, Szabó Magda, Törőcsik Mari. A tavaly az erdélyiek közül Markó Béla és Szilágyi István egyszerre volt díjazott.) A 2013-as ünnepség a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott (vagyis nem az Akadémián, mint régebben), népes közönség előtt, sok korábbi kitüntetett jelenlétében. A zenei kísérőprogram ezúttal is minőséginek bizonyult, mint ahogy ismét Galkó Balázs mondott értő mélységgel és közvetlenséggel József Attila-verseket. Idén ugyan nem szerepelt erdélyi a Hazám-díjasok közt, mégis volt szó rólunk, hiszen az irodalomtörténész Ilia Mihály laudációjából nem hiányozhatott elkötelezettségének, már-már hihetetlen figyelmének kiemelése a Magyarországon kívül élők, elsősorban az irodalomnak elkötelezett erdélyiek iránt. Budapesten a normalitás – természetesnek gondolt (?) – óráit élhettük meg e hónap közepén. Jékely – PIM – Magyarvalkó Egy hét alatt kétszer a Petőfi Irodalmi Múzeumban, vonatos-autós (kényszerű átszállásos) utazással Kolozsvárról Budapestre. A száz éve Nagyenyeden született és – merem állítani – Kolozsvár költőjévé vált Jékely Zoltán öröksége ennél jóval nagyobb fáradságot is megérdemel. A szervezők adta konferenciacím szerint „Csillagtoronyban” jártunk, és a tudományos igényű előadások ezt valóban alátámasztották. Érthető módon sűrűn szóba került Jékely lírájának elégikus hangvétele, a halál s a feltámadás motívuma. Engem azonban a legjobban az a két előadás ragadott meg, amelyek a magyarvalkói Jékely-kiállítás tájépítészeti, illetve irodalmi koncepciójáról szóltak. Magyarvalkó a Kalotaszeg talán legfestőibb faluja, eddig is vonzotta a látogatókat. (Valószínűleg nem olyan mértékben, mint a faluturizmusban, táborszervezésben már eddig is jelentőset nyújtó Kalotaszentkirály-Zentelke.) Hogy pontosan ki és mikor kezdte összekapcsolni Jékely egykori valkói kirándulásait, írásait a ma lehetséges és ígéretes idegencsalogatással – és ezt nem Drakula-bolondítás szellemében teszik! –, azt nem tudom; a megvalósítás útján elindult terv és a további elképzelések mindenesetre ígéretesek, s ebből nem csupán az irodalom, hanem Kalotaszeg és talán egész Erdély nyerhet. Hátha ezután Kolozsvárt és környékét nem „átmenő forgalomként” tekinti majd sok túloldali kirándulásszervező, útban a Székelyföld felé… Egy „csak” hetvenéves költő A Székelyföld és Kolozsvár rég összekapcsolódott Király László életében és költészetében. (Annak jóval kisebb a súlya, mégis megjegyzem: ugyanígy ért össze mára, de már tegnapra a Forrás ún. első és második nemzedéke; sőt ez tulajdonképpen 1967-ben megkezdődött, amikor Király Vadásztánc című első verskötetéhez Lászlóffy Aladár írt méltató, figyelemfelhívó előszót.) A veszélyek és kihívások valójában egyaránt – ha talán nem is egyformán – érintették a múlt század hatvanas éveiben a pályán elindultakat, és bizonyára még inkább elmondható ez az egy-két-három évtizeddel korábbi pályakezdőkről. Hogy azokat a nehéz évtizedeket ki hogyan „abszolválta”, azt egyenként kell természetesen megvizsgálni. Mostanában divatba jött (megélhetési „kutatók” által?) könnyű szívvel ráhúzni a vizes lepedőt egy-egy nehéz helyzetben rosszul reagált költőre, művelődéstörténészre, az életmű egészére vetve árnyat ezáltal. Király László lehet, hogy szerencsésebb, lehet, hogy keményebb volt; ezen az estén emelt fővel jelenthette ki, hogy az ő vára valójában az élete, a műve, amit az utókorra hagyhat. Tanulságos könyvek Egy József Attila-, egy Jékely- vagy egy Király-verskötetre természetesen nem lehet azt mondani, hogy tanulságos. De Kolozsvári Papp László posztumusz regényéről sem így beszélnék, noha A diák utolsó története (Kortárs Kiadó, 2011.) sok olyan pillanatra emlékeztet, amelyet én is kolozsvári diákként éltem meg – ha nem is úgy, mint ő: például Sztálin halálát (1953-ban), iskolai kivezényeltetésünket a Főtérre. (És én sem tartoztam a sírók közé. De nem hancúroztam az éppen üres Capitol moziban, a Bánffy-palota udvarán, mint KPL.) Most közel egyszerre három könyv (illetve négy, pontosabban öt) került a birtokomba, szerzői dedikálással, és ezek nem számíthatók profi szerzők termékeinek – jóllehet mindegyikük a maga szakmájában diplomás, elismert ember, és ma már nyugdíjas. Dr. Kiss András Nagyváradon kardiológusként szerzett nevet magának. Fodor Nagy Éva jeles mesterek tanítványaként végzett a kolozsvári képzőművészeti főiskolán; nemrég nyílt akvarell-kiállítása a Báthory-líceum könyvtár-galériájában. Kiss Károly agronómus végzettséggel járta végig a pályát. Nem azzal jellemezném önéletrajzi jellegű könyveiket, hogy magánkiadásban készültek, vagy a szöveggondozásra jobban figyelni tudó hivatásos kiadó vállalta a megjelentetést. (Fodor N. Éva Időutazás képekben című emlékezését a csíkszeredai Pro-Print jelentette meg, Kiss Károly 558 oldalas „civil” élet-összefoglalójára viszont igencsak ráfért volna a szerkesztői munka.) A tanúvallomás egyediségének jelentőségére akarom felhívni a figyelmet, lényegében a 20. század első harmadának végétől vagy a századközéptől többnyire máig, de legalább 1989-ig terjedő erdélyi (négy év kivételével romániai) idő számbavételére, változatos helyszíneken, változó élethelyzetekben. S ami mind a három szerző szövegének fontos kísérője: a korabeli fényképek hangsúlyos jelenléte a családi és korjellemzésben. Nem kritikát írok ezekről a könyvekről – bár írhatnék, helyenként kifejezetten elismerőt a megjelenítés érzékletessége, a szereplők megidézése okán (Fodor Nagy Éva kötetében), a naplószerű pontosság, hitelesség dicséretével (Kiss András ezt két vaskos kötetben, közel 1000 oldalon teszi Egy váradi orvos visszaemlékezéseiben). Kiss Károly a következő kérdést teszi fel, mondhatni provokálóan: Ilyenek voltunk mi? Ő már a címoldalon így minősíti vállalkozását: „Egy becsapott generációja a küzdelemre felkent daliáknak”. Ehhez mindjárt hozzá kell tennem, hogy vele osztálytársként kezdtük a Református Kollégiumban, és együtt folytattuk az utódiskolában, a 2. számú Magyar Fiúlíceumban – tehát az ő korai emlékeit (akár a barátságokban, akár a hajdani IMSZ-ben) közvetlenül szembesíthetem a sajátjaimmal. (Ami már nyilván nem érvényes uzdiszentpéteri, kisiklandi, szászbonyhai, csíkszentmártoni vagy bánsági, újszentesi és temesvári agronómusi tapasztalataira.) Dr. Kiss András – kevéssel fiatalabban – a vásárhelyi orvosin nem ugyanúgy (bár hasonló politikai légkörben) élte meg 1956-ot, mint mi a Bolyain, a Bölcsész Karon (a „min” ezúttal többek közt Lászlóffy Aladárt értem, akiről Kiss Károlynak is van érdemi, régi baráti mondanivalója); persze, ott is, az orvosin, Kolozsvárt is következtek a megtorlások, ahogy ezt Kiss András részletesen leírja. (Domokos Géza beidézésével meglepetést szerez.) Egyszóval összeérnek a történetek, számos mozzanatban, és erről váradi orvos barátom mint páratlan kultúra-, irodalom- és képzőművészet-fogyasztó, gyűjtő, színházlátogató, bőven beszámol. A két Kiss egymástól eléggé távoli emlékezése ilyenformán számomra hasznos forrás, előbb-utóbb élni fogok a lehetőséggel. A meglepetést Fodor Nagy Éva könyve okozta, nem is annyira férjével, a prózaíró Fodor Sándorral közösen megéltek felidézésével (jóllehet például az Erzsébet út 57. lakásuk leírása többszörösen irodalomtörténeti jelentőségű, Gaál Gáborék, Gáll Ernőék is laktak ott), mint nyugat-európai, többek közt angliai, londoni emlékeinek elevenségével. Siklós Istvánék, a költő és BBC-szerkesztő lakása nekem is élményt jelentett, hasonlóképpen a találkozás Cs. Szabó Lászlóval, Szabó Zoltánnal és háza népével, no meg a jelenlét a Szepesi Csombor Körben. (Most találkozom újra ezekkel az évekkel, a titkosszolgálati dossziémba került utalásokkal.) Hát így értem, amikor tanulságos könyvekről beszélek. De még adós vagyok dr. Kiss András legújabb ajándékkönyvének a megköszönésével. A Gyantai beszélgetéseim Róza nénivel megjelentetése 2013-ban régi adósságot törleszt – nem utolsósorban a Korunk akaratlan (akkoriban cenzorális) adósságát. Szociográfiai-emlékirati pályázatunkon ennek a rendkívüli falusi asszonynak az életútját idéző szöveggel Kiss András (és Róza néni) 1984-ben első díjat nyert nálunk, ám a (részleges) közlésre is sok évet, politikai fordulatot kellett várni. Most mindenki olvashatja, Kiss András magánkiadásában. (Vállalhatta volna akár a Kriza Társaság!) Valamiképpen visszatérünk a „hazám” értelmezéséhez… Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-9
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
